Mivel az Amerika és Észak-Korea közötti verbális küzdelem egyre fokozódik, a felelősen gondolkodó emberek aggódnak, hogy „Mi van, ha valaki valami nagy ostobaságot tesz és megnyomja a piros gombot”. Ha látta a 2015-ös Vészforgatókönyv (War Book) c. filmet, amiben egy fiktív szerepkörben hasonló forgatókönyvet rekonstruálnak (a filmben egy Pakisztán által indított indiai nukleáris robbanás történik) a War Office/COBRA személyzete dolgoz ki stratégiát az eseményekre, de ahogy ezek bekövetkeznek már tudható, hogy hatásuk pusztító lesz.
Az első és legegyszerűbb hibás feltételezés, hogy Európa sem fizikálisan, sem politikailag nem lesz az érintettje egy agresszió utóhatásának, ami pedig bekövetkezhet Dél-Koreában, Guam vagy más Csendes-óceáni-szigeteken, vagy akár az Egyesült Államok nyugati partjainál – melyek több ezer mérföldre esnek. De ha vannak olyan állampolgárok, akik épp a helyszínen tartózkodnak és áldozatul esnek, vagy részesei lesznek, az eseményeknek kénytelenek leszünk bevonódni, még akkor is, ha nem akarjuk. Miután bevonódunk állást kell foglalnunk – pl. az USA és az EU között fennálló kapcsolat ilyen szempontból is felelősséggel jár. Amint persze bevonódunk az ellenség célpontjává is válunk. Mindez akár 24 óra leforgása alatt megtörténhet.
Szóval, az Armageddon lehetőségére mit kellene tenni az EU-nak, hogy ezek az egymásba gabalyodott őrültek egyezséget kössenek. Természetes, hogy az ENSZ-hez kell fordulni, de az ENSZ nem egy békefenntartó, hanem egy politikai szervezet a tagállamok politikai szándékaival. Az elmúlt két évben feltűnően sikertelenek voltak a szíriai helyzetben, Ukrajnában vagy Jemenben és kizárt, hogy a tagoknak most több okuk, motivációjuk lenne ebben a vitában.
A „hátsó ajtó” diplomácia megfelelőbb lenne. Használni kellene a különleges kapcsolatot, hogy lenyugtassuk a Donald Trumpból gerjedő indulatokat. Rendben, de ha csak egy oldalról közvetítünk, akkor úgy tűnne és érződne, mint egy feladás, és nem hiszem, hogy Trump feladná.
Követeljük-e, hogy Kína hivatkozva az Észak-Koreai különleges kapcsolatára azonnal beszéljen Kim Jong Un-nal és fogja vissza? Igen, a baj csupán annyi, hogy a különcködő vezető legalább annyira nem fogadja meg a figyelmeztetéseket a „barátoktól”, mint az ellenségektől.
Szankciók? Már alkalmazásban vannak, kemények is és nagyjából hatástalanok amúgy is csak hosszú távon okoznak problémát. Elszigetelés? Észak-Korea elszigetelt, amennyire csak lehet, - kivéve egy-két bátor turistát, illetve Dennis Rodman-t (aki egy Kim Jong Un által kedvelt kosárlabda játékos és elmúlt években többször járt Észak-Koreában).
Nekem úgy tűnik a nyomásgyakorlás eddigi taktikái eredménytelenek, mert negatívak. Büntetésen alapulnak és láthatjuk, hogy nem működtek mostanáig és semmi okunk abban bízni, hogy ez változni fog.
Mint a legtöbb helyzetben, amikor a tárgyalónak arról kell döntenie, hogy fenyegessen vagy jutalmazzon, a legjobb stratégia, ha pozitívan gondolkozunk. Felkínálni Észak-Korea gazdasági fellendítését olyan mértékben, melyről legvadabb álmaiban sem gondolna? Persze csak valaminek a fejében. Ez lehet egy körültekintően lebonyolított rendszerváltás, hatalmi csere. A probléma az, hogy az elmúlt idők rendszerváltoztatási kísérletei – Irakban, Szíriában, Líbiában – mind siralmas kudarcot vallottak. Ez azt jelentheti, hogy alkalmatlanok vagyunk rá, képtelenség megcsinálni? Vagy csak annyi, hogy több intellektus és bölcsesség szükséges hozzá, mint amennyit korábban alkalmaztunk.
Ne tévesszük össze, a fenti gondolatokat ne vegyük kibékítésnek, vagy liberalizmusnak. Támogatom, hogy büntető lépéseket tegyenek, amilyen gyorsan csak lehet. De amikor két instabil és lényegében zavart magatartású ember feszül egymásnak, akkor nem látom esélyét a sikernek.
Mit is veszíthetünk? A jövő pont olyan lesz, mint amennyit teszünk érte!